Dodge Challenger

A VeteránPark - veterán autók és motorok szabad enciklopédiája wikiből

A lap 2011. november 8., 15:15-kori változata

Veterán Dodge Challenger típustörténet

A Dodge Challenger a Chrysler részének számító Dodge legendás sportautója volt az 1970-es években. Egyik az utolsóként utcára kerülő póniautók közül (Amerikában így nevezték a hosszú orral és ehhez képest kicsi hátsó résszel rendelkező sportkocsikat, mint például a Ford Mustang, Chevrolet Camaro, vagy a donor Plymouth Barracuda).A motorválaszték széles skálát ölelt fel, a könnyen kezelhető hathengerestől egészen az erőteljes 426-os HEMI-ig.

A bemutatkozás éve 1970]] volt, nem sokkal a már sokat emlegetett olajválság előtt. A Challenger a Plymouth Barracuda alapjaira épült, igaz attól 5 cm-rel nagyobb volt a tengelytávja. A karosszéria hasonlósága rögtön feltűnik a két autó között, mindkettő úgynevezett "E-body"-val rendelkezett. Több motor közül is választhatott a korabeli vásárló, szám szerint nyolcból. A 340 cui-es (5570 cm3) erőforrástól, mely 275 lóerős volt, egészen a 426 cui-es (7000 cm3) Hemi-ig, ez már 425 paci erejét tartalmazta.

A gyárban kifejlesztettek egy T/A jelzésű modellt is, mely a Trans Am versenyeken szerepelt. Ezeknek a gépeknek fekete színű, üvegszálas műanyagból volt a motorháztetejük. Három kéttorkú karburátoruk volt, ezért a "six pack" becenévvel is ellátták ezeket a gépeket. 440 cui-es (7200 cm3) six pack és 340 cui-es six pack is létezett, bár ezek lóerejét nem a valóságnak megfelelően tüntették fel. A 340-esre például 290 lóerőt adtak meg, de valójában 350 LE körül mozgott. Ez azért lehetett, mert akkoriban nem köbcenti után, hanem lóerő után fizették a biztosítást. A gyárak nem akarták ugyanis, hogy visszaessen az eladás, így szándékosan adtak meg kevesebb lóerőt.

Extraként lehetett "Shaker"-t is kérni, ez azt jelentette, hogy a légbeszívó kilógott a motorháztetőn keresztül a szabadba, a motor több levegőhöz juthatott, illetve láthatta a tulaj a motor mozgását is.

A színválasztékot tekintve, többek között ebből lehetett válogatni: Hemi narancs, Plum Crazy (Szilvaőrület), Green Go.

Dodge Challenger bemutatkozás 1970-ben

A Challengert a Plymouth Barracuda padlólemezére építették, de a tengelytáv két inch-el megnőtt, nagyobb belső teret kölcsönözve ezáltal az autónak. Az autót keménytetős és nyitható tetejű változatban is árulták. Az erősített verzió volt az R/T (Road/Track), amelyhez még kiegészítő csomagot is lehetett rendelni, SE (Special Edition) néven. Ez bőrüléseket, és bakelit tetőt jelentett, egy kisebb, "formális" hátsó ablakkal, amelynek használati értéke elég csekély volt.

Az R/T Challengerekhez alapból a 335 lóerős, 383 köbinches motor járt. Viszont rendelhető volt hozzá két 440-es blokk is. A 440 Magnum, 375 lóerővel, és a három karburátoros Six Pack 390 lovat tartogatott (2035 vásárló választotta). A toplista csúcsát a 426-os HEMI jelentette, melyet összesen három és félszáz ember vásárolt meg, 1128$ felárért. A HEMI-hez és a 440-esekhez alapból a magas teljesítményhez tervezett "TorqueFlite" nevű automata váltót építették be, de akik igazán nyers autóvezetési élményt akartak megtapasztalni, azok számára rendelhető volt a négy sebességes Hurst manuális váltó. Az összes R/T változatba sportfutóműt szereltek, a 440-esekhez és a HEMI-hez 15 inch-es sportgumik is jártak, és elérhetőek voltak olyan extrák, mint a szervokormány és a tárcsafékek az első kerekekhez. Az R/T-hez továbbá alapfelszereltség volt a két nyílással rendelkező motorháztető, de ezekből a nyílásokból nem jutott levegő közvetlenül a légszűrőbe, valójában csak sportosság érzetét növelte. Azonban 97 dollárért igazán vérpezsdítő kiegészítőhöz lehetett hozzájutni, melynek gyakorlati haszna is volt a vizualitás mellett: a shaker-hez, amely a motor légszűrőjére volt építve, és kilátszott a motorháztetőn lévő lyukon. A nevét arról kapta, hogy együtt mozgott a motorral gázadáskor.

Ezen verziókon felül létezik még egy típus, mely különbözik a többitől. Ugyanis a cég meghívást kapott egy amerikai sportautók számára rendezett versenybe (Sports Car Club of America's Trans American Sedan Championship), a Trans-AM bajnokságába. Az erre készített versenyautó utcai változatát is piacra dobták, mintegy az i-re kitéve a pontot, Challenger T/A (Trans-Am) néven. Az autóban a 340-es blokkot használták alapként, kiegészítve egy sor teljesítménynövelő alkatrésszel, mint például a már említett triplakarburátoros megoldás és az Edelbrock beömlőcső, mellyel megalkották a 340 Six Pack-et. A Dodge az autó teljesítményét 290 lóerőben határozta meg, mint az alap 340-esét is (meglepő módon a Chevrolet is így járt el a Camaro Z28-nál, és a Ford a Boss Mustang 302 esetében), de valójában az autó 350 lóerő körüli volt. (Ennek oka abban keresendő, hogy annak idején Amerikában a különböző díjakat nem a köbcenti, hanem a lóerő alapján határozták meg.) Az erőforrás az üvegszálas motorháztetőn vágott hatalmas beömlőnyíláson keresztül lélegzett. A dupla kipufogó csak látszat volt, ugyanis a hátsó lökhárítóknál lévő gyári kipufogódobok előtt a csövek visszafordultak, hogy a hátsó kerekek előtti "megafon" becenevű krómozott kivezetésekhez érjenek, és ezáltal mindenféle lefojtás nélkül távozzon az égéstermék a levegőbe.

A T/A verzióhoz is a "TorqueFlite" automata járt, vagy a Hurst-féle négyfokozatú kéziváltó. De a szervokormány továbbra is az extra-listán maradt, szériában ez a verzió sem tartalmazta, ellentétben az első tárcsafékekkel. Az autóra a megnövekedett igénybevételhez tervezett speciális rali-futóműveket készítettek. A T/A volt az első sportkocsi, amelyhez eltérő méretű gumik tartoztak elöl és hátul. A megemelt hátsó felfüggesztés, a "kacsafarok" szárny, a rikító színek, az oldalsó csík, a motorháztető mind hozzájárultak az igazi "punk" kinézethez. A belső tér megegyezett az alap Challengerével. Sajnos a versenyre készült T/A nem bizonyult túl versenyképesnek, és az utcai verzió is irányíthatósági gondokkal küszködött: könnyen alulkormányzottá vált a gyors kanyarokban. A teljesítménye sem volt különösen kirívó, a negyed mérföldes sprintet semmivel sem futotta gyorsabban, mint akármelyik másik izomautó. Így a T/A utcai verzió csak 1970-ben volt vásárolható, mivel a következő években a Dodge már nem indult a Trans-Am versenyeken a Challengerrel.

Az első jelentős változtatások

A 1971-ben sok jelentős változtatást hajtottak végre a kocsin, ezek közé tartozott például az új hűtőrács. A T/A verziót még ugyan reklámozták, de a hivatalos kereskedésekben már nem forgalmazták, és így jártak el az R/T lenyitható tetejű változatával is. SE csomagot azonban továbbra is lehetett rendelni, de csak az alap Challengerekhez. A keménytetős R/T színre fújt lökhárítókat, új fékhűtő légbelépőket (ezek csak díszek voltak, gyakorlati hasznuk nem volt), és új oldalcsíkokat kapott. Az R/T-khez alapból egy 383 köbinches motor járt, de a teljesítményét visszavették 300 lóerőre, mivel a kormány új szabványokat rendelt el, miszerint a motorok sűrítési viszonyát és teljesítményét csökkenteni kell a takarékosság jegyében. Európai szemmel nézve azonban még ezek a motorok sem voltak éppen spórolósak. A 440-es motor elérhető volt, melynek teljesítménye 385 lóerő volt (5 lóerővel kevesebb mint 1970-ben), és szintén megmaradt a HEMI is, melynek teljesítménye nem változott. De még ez sem tudta megállítani az eladások zuhanását, mely 60%-ra esett vissza, már a gyártás második évében. Kereskedők kisebb csoportja megkísérelte megnövelni az eladásokat, mégpedig úgy, hogy legyártattak az Indianapolis 500 versenyen induló verseny – és felvezetőautó Challengerek utcai, különlegesen felszerelt változatait (50 darab készült). Mindegyike „Hemi-narancs” festést kapott, és a belsejük fehérben pompázott, bár ezek közül csak kettőben voltak igazi teljesítménynövelő alkatrészek. Ez talán még jó ötletnek is bizonyult volna, de az egyik versenyen a felvezető Challenger kicsúszott, és nekiütközött egy újságírókkal teli páholynak, számos sérülést okozva ezzel. Így már sejthető, hogy emiatt még inkább visszaestek az eladások.

Csökkenő teljeseítmény, kezdődik a hanyatlás

1972-ben az autó elejének kialakítása megváltozott, az új hűtőrács két oldala lefelé ívelt, ami szintén nem bizonyult szerencsés húzásnak, ugyanis a kritikusok szerint ez is az autó szomorú elgyengülését mutatja. Az R/T verziót is kihúzták a listáról, és ezután már csak keménytetős Challengert lehetett kapni. Az R/T modellt egy új, raliverzióval kívánták pótolni, melybe egy elég gyengécske, 150 lóerős 318-as motor került. A legnagyobb kapható motor a 340-es lett, 240 lóerős teljesítménnyel, mely igen siralmas volt az előző évekhez képest.

A Dodge Challenger 1973-ban is folytatta hanyatlását. A sikertelenség okán a Rally verziót készen már nem volt kapható, de a vásárlók az extra-lista alapján összeállíthatták maguknak. A legtöbb modell szintén a 318-as motort kapta. A 340-es is elérhető maradt változatlan teljesítménnyel, de ezt az év közepén lecserélték egy 360-as V8-asra, mely 240 lóerőt tudott leadni. Ez volt az egyetlen dolog, ami még életben tudta tartani az autót a keményebbé váló szabványok ellenére is.

1974 elején már mindenki tudta a Dodge-nál, hogy valószínűleg ez lesz a Challenger utolsó éve a piacon, ennek ellenére 360-as motorral árulták őket azoknak, akik nagyobb teljesítményű autót kívántak vezetni. Igaz, hogy az autó csak pár évet élt meg, mégis igazi becsületet, nevet szerzett az izomautók legendái között.

Kapcsolódó oldtimer Dodge Challenger hivatkozások

• Dodge Challenger a Wikipédián

• Adatvédelmi irányelvek
• A VeteránPark - veterán autók és motorok szabad enciklopédiája wikiről
• Jogi nyilatkozat
• Veterán autómárkák
• Veterán autó típusok
• Veterán motormárkák
• Veterán motor típusok
• Veterán Hirdetések
• Veteráfórum
• Veterán klubok